A gépünk este 6 órakor szállt le. A közvetítő irodában a hölgy negyed 7-re kért nekünk transzfert.

A csomagjaink a vártnál jóval hamarabb érkeztek meg, így már 6 óra 10 perckor, bőröndökkel a kezünkben álltunk és vártunk az eindhoveni reptér parkolójában az Otto-workforce-os autóra, ami elvisz minket a csudijó szállásunkra.

...

Negyed 7- semmi. Nem baj, késnek egy picit.

Fél7 – semmi. Na jó, megkeresem a telefonszámokat amiket kaptunk, vészhelyzet esetére.

7 óra – Gábor próbát tesz, és felhívja a magyarországi közvetítő hölgyeményt. A telefont nem veszi fel senki.

7 óra 10 perc – Gábor próbát tesz, és felhívja az Otto-workforce központi irodáját. Itt egy angolul beszélő hölggyel beszélt, aki biztosított minket, hogy hamarosan odaér a transzport.

7 óra 30 perc – Gábor próbát tesz, és felhívja az Otto-workforce fő-fő-fő szállás-menedzserét. Itt egy angolul épphogy csak makogó hölggyel beszélt, aki biztosított minket, hogy hamarosan odaér a transzport.

8 óra – Gábor próbát tesz, és ír egy SMS-t a magyarországi közvetítő hölgynek, majd felhívja. A telefont nem veszi fel senki, az sms-re nem válaszol senki.

8 óra 10 perc – Gábor próbát tesz, és felhívja a központi irodát, hogy adják meg a sofőr számát, aki értünk jön. Tájékoztatnak minket, hogy a sofőrt nem tudják elérni, mert nincsen telefonja, és egyébként is lengyel, és nem beszél angolul.

A telefonálós-várakozós tortúra egészen este 9 óráig tartott.

3 órát vártunk a bőröndjeinkkel az eindhoveni reptér parkolójában, mire megjelent az Otto-s autó a lengyel sofőrrel.
A sofőr tényleg egy kukkot sem beszélt angolul, így nem tudta elmagyarázni azt sem, hogy hova megyünk, és mi fog ott történni.

Az autókázás kb. 1 óráig tartott (tehát, amikor telefonáltunk, hogy nincs transzferünk, még nem indították el a kocsit értünk). Az úton jó hangosan és cifrán, angolul és magyarul káromkodtunk, hátha abból talán valamit megért az ürge…

Amikor egy beléptetőkapus-erdős-lakótelepes részhez érkeztünk, ami már nem is Hollandiában, hanem Németországban van (Weeze – Laarbruchban), a sofőrfaszi kézzel-lábbal, és számunkra megfejthetetlen nyelven elkezdte mondani, hogy: "VÍÍ HÍÍÍ! VIÁÁ HÍÍÍ!" . Arra következtettünk, hogy azt akarja mondani, hogy megérkeztünk, bár ezen a ponton már egyáltalán nem voltunk biztosak semmiben.

A kocsi egy iroda előtt állt meg. Az irodában egy lengyel nő ült, aki megérkezésünkkor éppen mással volt elfoglalva, és egyáltalán nem érdekelte, hogy egymást támasztva, zombi állapotban a fáradtságtól két morcos jedi áll az ajtóban, akik minden bizonnyal akarnak valamit (ezek voltunk mi).
Nagy nehezen, dolga végeztével a lengyelina felénk fordult, és adott egy kulcsot a Gábornak, és egyet nekem. Angolul elmakogta, hogy Gábor már másnap kezdi a munkát, nekem csak holnapután kell munkába állnom, mert addigra intézik el a papírjaimat. Már nem nagyon kérdeztünk semmit, mivel már este 11 óra volt, és egy elég hosszú nap volt a hátunk mögött. Az éhségről nem is beszélve, ami gyötört minket, ugyanis nem vártak minket a lengyel droidmunkások svédasztalos vacsorával. Természetesen egy bolt sem volt az erdő közepén, ami este fél 12-kor nyitva lett volna.

Megkerestük szépen a szobáinkat, ugyanis külön-külön lettünk elszállásolva, egyszemélyes szobákban.

Az egyik egyszemélyesbe bedobtuk a cuccainkat és a szintén egyszemélyes heverőre estünk a fáradtságtól. Így szenderültünk álomba, és vártuk a szebb holnapot, amikoris ha törik-ha szakad, de kiderítünk mindent!