1. nap - Megérkeztünk!

 2012.09.27. 15:03

A gépünk este 6 órakor szállt le. A közvetítő irodában a hölgy negyed 7-re kért nekünk transzfert.

A csomagjaink a vártnál jóval hamarabb érkeztek meg, így már 6 óra 10 perckor, bőröndökkel a kezünkben álltunk és vártunk az eindhoveni reptér parkolójában az Otto-workforce-os autóra, ami elvisz minket a csudijó szállásunkra.

...

Negyed 7- semmi. Nem baj, késnek egy picit.

Fél7 – semmi. Na jó, megkeresem a telefonszámokat amiket kaptunk, vészhelyzet esetére.

7 óra – Gábor próbát tesz, és felhívja a magyarországi közvetítő hölgyeményt. A telefont nem veszi fel senki.

7 óra 10 perc – Gábor próbát tesz, és felhívja az Otto-workforce központi irodáját. Itt egy angolul beszélő hölggyel beszélt, aki biztosított minket, hogy hamarosan odaér a transzport.

7 óra 30 perc – Gábor próbát tesz, és felhívja az Otto-workforce fő-fő-fő szállás-menedzserét. Itt egy angolul épphogy csak makogó hölggyel beszélt, aki biztosított minket, hogy hamarosan odaér a transzport.

8 óra – Gábor próbát tesz, és ír egy SMS-t a magyarországi közvetítő hölgynek, majd felhívja. A telefont nem veszi fel senki, az sms-re nem válaszol senki.

8 óra 10 perc – Gábor próbát tesz, és felhívja a központi irodát, hogy adják meg a sofőr számát, aki értünk jön. Tájékoztatnak minket, hogy a sofőrt nem tudják elérni, mert nincsen telefonja, és egyébként is lengyel, és nem beszél angolul.

A telefonálós-várakozós tortúra egészen este 9 óráig tartott.

3 órát vártunk a bőröndjeinkkel az eindhoveni reptér parkolójában, mire megjelent az Otto-s autó a lengyel sofőrrel.
A sofőr tényleg egy kukkot sem beszélt angolul, így nem tudta elmagyarázni azt sem, hogy hova megyünk, és mi fog ott történni.

Az autókázás kb. 1 óráig tartott (tehát, amikor telefonáltunk, hogy nincs transzferünk, még nem indították el a kocsit értünk). Az úton jó hangosan és cifrán, angolul és magyarul káromkodtunk, hátha abból talán valamit megért az ürge…

Amikor egy beléptetőkapus-erdős-lakótelepes részhez érkeztünk, ami már nem is Hollandiában, hanem Németországban van (Weeze – Laarbruchban), a sofőrfaszi kézzel-lábbal, és számunkra megfejthetetlen nyelven elkezdte mondani, hogy: "VÍÍ HÍÍÍ! VIÁÁ HÍÍÍ!" . Arra következtettünk, hogy azt akarja mondani, hogy megérkeztünk, bár ezen a ponton már egyáltalán nem voltunk biztosak semmiben.

A kocsi egy iroda előtt állt meg. Az irodában egy lengyel nő ült, aki megérkezésünkkor éppen mással volt elfoglalva, és egyáltalán nem érdekelte, hogy egymást támasztva, zombi állapotban a fáradtságtól két morcos jedi áll az ajtóban, akik minden bizonnyal akarnak valamit (ezek voltunk mi).
Nagy nehezen, dolga végeztével a lengyelina felénk fordult, és adott egy kulcsot a Gábornak, és egyet nekem. Angolul elmakogta, hogy Gábor már másnap kezdi a munkát, nekem csak holnapután kell munkába állnom, mert addigra intézik el a papírjaimat. Már nem nagyon kérdeztünk semmit, mivel már este 11 óra volt, és egy elég hosszú nap volt a hátunk mögött. Az éhségről nem is beszélve, ami gyötört minket, ugyanis nem vártak minket a lengyel droidmunkások svédasztalos vacsorával. Természetesen egy bolt sem volt az erdő közepén, ami este fél 12-kor nyitva lett volna.

Megkerestük szépen a szobáinkat, ugyanis külön-külön lettünk elszállásolva, egyszemélyes szobákban.

Az egyik egyszemélyesbe bedobtuk a cuccainkat és a szintén egyszemélyes heverőre estünk a fáradtságtól. Így szenderültünk álomba, és vártuk a szebb holnapot, amikoris ha törik-ha szakad, de kiderítünk mindent!

Címkék: munka lengyel külföld munkavállalás külföldi munka Németország Hollandia külföldi közvetítő Külföldi állás vendégmunka Otto Workforce Laarburch

Nem vagyok túl érzelgős típus, de fontos dolog a történetben az is, hogy mennyi lelki küzdelemmel, fájdalommal és félelemmel járt az utazásunk. Egy picit meghazudtolom magam azzal, hogy leírom ezeket.

A történet viszont így lesz teljes.

Az indulás napja életem egyik legérzelmesebb napja volt.

Reggel, amikor felkeltem már görcsben volt a gyomrom. Ahogy végignéztem a szobámon, szívembe markolt a felismerés: mindent itt fogok hagyni. A holmim egy kézipoggyászban és egy bőröndben elfért. Ruhák, tisztálkodószerek, telefon… körülbelül ennyi volt az, amit magammal vittem az új életbe.

 Nem akartam nagy dobra verni a búcsúzást, hátha kevésbé fog fájni. Tévedtem.

Ahogy elbúcsúztam Édesanyámtól, az leírhatatlan volt. Ahogy gépelem ezeket a sorokat, még mindig könnybe lábad a szemem. Átöleltem, és közben valahogy átéreztem az aggodalmát és a félelmét. A legrosszabb érzés, amit érezhetett, az a tehetetlenség volt. Tudta, hogy nem tud megállítani, akármennyire is rossz az előérzete.

A reptérre Édesapám vitt ki minket. Az út a reptérig nagyon feszült hangulatú volt. Minden másról beszélgettünk, csak arról nem, amiért beültünk az autóba. Kínosan kerültük a témát.

 A becsekkolás előtt megöleltem Édesapámat. Ilyen szorosan már rég szorítottam magamhoz a szüleimet. Zokogtam.

Amikor apu elindult a kijárat felé, Gábor felé fordultam. Sírva súgtam a fülébe: „Félek.” Erre ő kimondta a bűvös mondatot: „Nem lesz baj.”

 A reptéri hercehurca elvonta a figyelmem a lelkizésről. Mire megint észbekaptam volna, hogy hová tartunk, már fel is szállt a gép. Egy keveset még pityeregtem a gépen, de aztán megnyugtattam magam.

Jobb lesz ott nekünk.

Csak el Magyarországról.

Amúgy sem akarok itt élni.

Nincs veszítenivalóm.

Új életet kezdünk.

A Lila-akácközben… :)

Címkék: repülés külföld lélek külföldi munka Címkék Munka Hollandia külföldi közvetítő Külföldi állás

Habár az interjú utáni közvetlen két hétben nem tudtam munkába állni (és ezt jeleztem is a hölgynek az OTTO-nál), már a budapesti látogatásunk után két nappal csörgött a telefon, hogy ki tudnánk-e menni előbb. Mivel az időpont túl korai volt, az első ajánlatot elutasítottuk.

A következő telefon egy hétfői napon érkezett:

Egy parfümgyárba mehetnénk mindketten, és a szállásunk is közös lenne. A fizetés ugyanannyi, a szállás 320 euró egy hónapra. Ez a lehetőség Groningenben, Hollandia északi részén van. A munka fix, napi 8 óra hétfőtől péntekig. Jövő héten már kezdődne a meló, úgyhogy vasárnap már esedékes a repülés.

Miután mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam, egyből hívtam Gábort. A lehetőség adott volt, és neki is nagyon tetszett. Úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk.

 Az az egy hét, ami nekem a felkészülési idő volt, nyaralással telt. Egy hétig voltam a barátnőimmel a Balatonnál kiengedni a gőzt, így telefonon és interneten intéztem mindent a kiutazással kapcsolatban. Az első dolgom volt a szüleimet felhívni, és a főnökasszonyomat tájékoztatni, hogy megpróbáljuk.

 A hír fogadtatása vegyes volt. A barátok és a rokonok nagy része támogatott. A legnagyobb harcot az Anyukámmal vívtam, de végül ő is elfogadta a döntésünket, és bár nem nyugodt szívvel, de elengedett.

 A felkészülési hét alatt történtek gyanús dolgok az OTTO részéről, de a lelkesedésünk töretlen volt: elvakított minket.

A hétfői telefonálástól az indulásig 3X változtattak helyet és munkát: egyik nap Groningenbe, másik nap Weeze-be, harmadik nap Venraybe volt a munkánk. Csak az utolsó napokban, indulás előtt fakadtam ki Gábornak, hogy valami itt nem lesz kóser… Gábor nyugodtsága aztán valahogy rám ragadt. Úgy éreztem, nincs veszíteni valónk és ha együtt vagyunk, mindent megoldunk.

 Az indulás előtt még el kellett mennünk a budapesti irodába lefixálni a részleteket. Felvettek minden adatot az utunkkal kapcsolatban, reptéri transzfert ígértek este 6 órára, mire landol a gépünk Hollandiában. A hölgy biztosított minket, hogy minden oké lesz. A kezünkbe nyomott egy rakás papírt tele telefonszámokkal. Ha baj van, ezeket hívjuk.

Ekkor még mindig nem volt biztos az, hogy hol lesz a szállásunk és a munkánk.

A sok bizonytalanság nagyon idegesített. Nem tudtam elképzelni, hogy Gábor hogy a fenébe lehet nyugodt, amikor még mindig nem tudtuk, hogy hol fogunk lakni és mi lesz munkánk.

Hatalmas erőfeszítés kellett hozzá, hogy az idegességemet leplezzem Anyukám előtt. Ő mindig a legrosszabbra is gondol. Ebben az esetben pedig – tudva, hogy elveszíti a lányát – természetesen csak a legrosszabb esetre gondolt.

„NEM LESZ BAJ!” – mondogattam neki, de ezzel magamat is próbáltam nyugtatni.

 

 

A repjegy meg van véve, a cuccom össze van pakolva. Most már nincs visszaút.

 

 

 

Megyünk.

Címkék: munka pénz munkavállalás külföldi munka Címkék Hollandia külföldi közvetítő Külföldi állás

Próbáljuk meg!

 2012.08.25. 15:16

Az egyetem elvégzése után (szintén a mákerságomnak köszönhetően) egyből sikerült munkát találnom. (Pontosabban már az egyetem vége felé – pont a leghúzósabb időszakban- is dolgoztam, és bár élveztem a feszített tempót, a sokfelé szakadás mégis kikészített az államvizsga előtt – ezért döntöttem úgy, hogy egy darabig nem tanulok tovább.)
Egy táskaboltban sikerült elhelyezkednem. A munka mellett továbbra is csinálhattam a hobbimat, a körmözést, amiből szintén csepegett némi aprópénz.

werk.jpg
A két munkahely elegendő pénzt hozott a konyhára. A probléma azzal volt, hogy ugyan volt elég pénzem, időm mégsem volt arra, hogy elköltsem.

Kevesebbet nem akartam keresni, a szabadidőre mégis szükségem lett volna.

A legjobb megoldásnak a külföldi munka tűnt. Úgy döntöttünk hát Gáborral, hogy keresgélünk, és amint sikerül találni valami kecsegtetőt, elhagyjuk az országot.

(to be continued…)

Címkék: munka külföld pénz külföldi munka

süti beállítások módosítása