Nem vagyok túl érzelgős típus, de fontos dolog a történetben az is, hogy mennyi lelki küzdelemmel, fájdalommal és félelemmel járt az utazásunk. Egy picit meghazudtolom magam azzal, hogy leírom ezeket.
A történet viszont így lesz teljes.
Az indulás napja életem egyik legérzelmesebb napja volt.
Reggel, amikor felkeltem már görcsben volt a gyomrom. Ahogy végignéztem a szobámon, szívembe markolt a felismerés: mindent itt fogok hagyni. A holmim egy kézipoggyászban és egy bőröndben elfért. Ruhák, tisztálkodószerek, telefon… körülbelül ennyi volt az, amit magammal vittem az új életbe.
Nem akartam nagy dobra verni a búcsúzást, hátha kevésbé fog fájni. Tévedtem.
Ahogy elbúcsúztam Édesanyámtól, az leírhatatlan volt. Ahogy gépelem ezeket a sorokat, még mindig könnybe lábad a szemem. Átöleltem, és közben valahogy átéreztem az aggodalmát és a félelmét. A legrosszabb érzés, amit érezhetett, az a tehetetlenség volt. Tudta, hogy nem tud megállítani, akármennyire is rossz az előérzete.
A reptérre Édesapám vitt ki minket. Az út a reptérig nagyon feszült hangulatú volt. Minden másról beszélgettünk, csak arról nem, amiért beültünk az autóba. Kínosan kerültük a témát.
A becsekkolás előtt megöleltem Édesapámat. Ilyen szorosan már rég szorítottam magamhoz a szüleimet. Zokogtam.
Amikor apu elindult a kijárat felé, Gábor felé fordultam. Sírva súgtam a fülébe: „Félek.” Erre ő kimondta a bűvös mondatot: „Nem lesz baj.”
A reptéri hercehurca elvonta a figyelmem a lelkizésről. Mire megint észbekaptam volna, hogy hová tartunk, már fel is szállt a gép. Egy keveset még pityeregtem a gépen, de aztán megnyugtattam magam.
Jobb lesz ott nekünk.
Csak el Magyarországról.
Amúgy sem akarok itt élni.
Nincs veszítenivalóm.
Új életet kezdünk.
A Lila-akácközben… :)