Nem vagyok túl érzelgős típus, de fontos dolog a történetben az is, hogy mennyi lelki küzdelemmel, fájdalommal és félelemmel járt az utazásunk. Egy picit meghazudtolom magam azzal, hogy leírom ezeket.

A történet viszont így lesz teljes.

Az indulás napja életem egyik legérzelmesebb napja volt.

Reggel, amikor felkeltem már görcsben volt a gyomrom. Ahogy végignéztem a szobámon, szívembe markolt a felismerés: mindent itt fogok hagyni. A holmim egy kézipoggyászban és egy bőröndben elfért. Ruhák, tisztálkodószerek, telefon… körülbelül ennyi volt az, amit magammal vittem az új életbe.

 Nem akartam nagy dobra verni a búcsúzást, hátha kevésbé fog fájni. Tévedtem.

Ahogy elbúcsúztam Édesanyámtól, az leírhatatlan volt. Ahogy gépelem ezeket a sorokat, még mindig könnybe lábad a szemem. Átöleltem, és közben valahogy átéreztem az aggodalmát és a félelmét. A legrosszabb érzés, amit érezhetett, az a tehetetlenség volt. Tudta, hogy nem tud megállítani, akármennyire is rossz az előérzete.

A reptérre Édesapám vitt ki minket. Az út a reptérig nagyon feszült hangulatú volt. Minden másról beszélgettünk, csak arról nem, amiért beültünk az autóba. Kínosan kerültük a témát.

 A becsekkolás előtt megöleltem Édesapámat. Ilyen szorosan már rég szorítottam magamhoz a szüleimet. Zokogtam.

Amikor apu elindult a kijárat felé, Gábor felé fordultam. Sírva súgtam a fülébe: „Félek.” Erre ő kimondta a bűvös mondatot: „Nem lesz baj.”

 A reptéri hercehurca elvonta a figyelmem a lelkizésről. Mire megint észbekaptam volna, hogy hová tartunk, már fel is szállt a gép. Egy keveset még pityeregtem a gépen, de aztán megnyugtattam magam.

Jobb lesz ott nekünk.

Csak el Magyarországról.

Amúgy sem akarok itt élni.

Nincs veszítenivalóm.

Új életet kezdünk.

A Lila-akácközben… :)

Habár az interjú utáni közvetlen két hétben nem tudtam munkába állni (és ezt jeleztem is a hölgynek az OTTO-nál), már a budapesti látogatásunk után két nappal csörgött a telefon, hogy ki tudnánk-e menni előbb. Mivel az időpont túl korai volt, az első ajánlatot elutasítottuk.

A következő telefon egy hétfői napon érkezett:

Egy parfümgyárba mehetnénk mindketten, és a szállásunk is közös lenne. A fizetés ugyanannyi, a szállás 320 euró egy hónapra. Ez a lehetőség Groningenben, Hollandia északi részén van. A munka fix, napi 8 óra hétfőtől péntekig. Jövő héten már kezdődne a meló, úgyhogy vasárnap már esedékes a repülés.

Miután mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam, egyből hívtam Gábort. A lehetőség adott volt, és neki is nagyon tetszett. Úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk.

 Az az egy hét, ami nekem a felkészülési idő volt, nyaralással telt. Egy hétig voltam a barátnőimmel a Balatonnál kiengedni a gőzt, így telefonon és interneten intéztem mindent a kiutazással kapcsolatban. Az első dolgom volt a szüleimet felhívni, és a főnökasszonyomat tájékoztatni, hogy megpróbáljuk.

 A hír fogadtatása vegyes volt. A barátok és a rokonok nagy része támogatott. A legnagyobb harcot az Anyukámmal vívtam, de végül ő is elfogadta a döntésünket, és bár nem nyugodt szívvel, de elengedett.

 A felkészülési hét alatt történtek gyanús dolgok az OTTO részéről, de a lelkesedésünk töretlen volt: elvakított minket.

A hétfői telefonálástól az indulásig 3X változtattak helyet és munkát: egyik nap Groningenbe, másik nap Weeze-be, harmadik nap Venraybe volt a munkánk. Csak az utolsó napokban, indulás előtt fakadtam ki Gábornak, hogy valami itt nem lesz kóser… Gábor nyugodtsága aztán valahogy rám ragadt. Úgy éreztem, nincs veszíteni valónk és ha együtt vagyunk, mindent megoldunk.

 Az indulás előtt még el kellett mennünk a budapesti irodába lefixálni a részleteket. Felvettek minden adatot az utunkkal kapcsolatban, reptéri transzfert ígértek este 6 órára, mire landol a gépünk Hollandiában. A hölgy biztosított minket, hogy minden oké lesz. A kezünkbe nyomott egy rakás papírt tele telefonszámokkal. Ha baj van, ezeket hívjuk.

Ekkor még mindig nem volt biztos az, hogy hol lesz a szállásunk és a munkánk.

A sok bizonytalanság nagyon idegesített. Nem tudtam elképzelni, hogy Gábor hogy a fenébe lehet nyugodt, amikor még mindig nem tudtuk, hogy hol fogunk lakni és mi lesz munkánk.

Hatalmas erőfeszítés kellett hozzá, hogy az idegességemet leplezzem Anyukám előtt. Ő mindig a legrosszabbra is gondol. Ebben az esetben pedig – tudva, hogy elveszíti a lányát – természetesen csak a legrosszabb esetre gondolt.

„NEM LESZ BAJ!” – mondogattam neki, de ezzel magamat is próbáltam nyugtatni.

A repjegy meg van véve, a cuccom össze van pakolva. Most már nincs visszaút.

Megyünk.

Hatalmasnagyóriási szerencsém van: jó dolgom volt anyagliag gyerekként. Leglábbis addig, amíg iskolába jártam.

Általános- és középiskolásként elég volt az, amit a szülői háztól kaptam. Az egyetemi éveim alatt viszont többre vágytam: a szülői támogatás mellett szükségét éreztem annak, hogy plusz pénzt keressek. Ennek több oka volt: egyrészt, imádtam a munkámat, ami egyben a hobbim is; másrészt, elkerültem otthoni az luxustól egy albérletbe, de nem akartam feladni azt az életszínvonalat, amit addig éltem. Nagyon jó döntés volt, hogy dolgoztam.

Megtapasztalni, hogy a magam ura vagyok - mindenféle szempontból - atomrobbanásnyi önismeret volt, és csodálatos érzés!!!

Tehát ha jobban belegondolok, mégiscsak elkezdtem felnőni, alattomosan, észrevétlenül.
Tetszik az irány, és ha van elég szél, beér az a vitorlás!

(Tudja valaki, hogyan kell szelet csinálni?)

A jogszabályok szerint már több, mint 3 éve felnőtt vagyok. Pontosabban felnőttKORÚ. Ami nem feltétlenül jár együtt ugyanazzal, mint a felnőttség.
Lehet valaki gyerek 50 évesen is, és lehet valaki felnőtt 14évesen is.

Sajnos nem tudom, hogy melyik kategóriába tartozom. A szívem a gyermeki lét felé húz, de az eszem azt mondja: légy méltó a korodhoz!

DE NYEM AKAJOOOK!!!