Habár az interjú utáni közvetlen két hétben nem tudtam munkába állni (és ezt jeleztem is a hölgynek az OTTO-nál), már a budapesti látogatásunk után két nappal csörgött a telefon, hogy ki tudnánk-e menni előbb. Mivel az időpont túl korai volt, az első ajánlatot elutasítottuk.

A következő telefon egy hétfői napon érkezett:

Egy parfümgyárba mehetnénk mindketten, és a szállásunk is közös lenne. A fizetés ugyanannyi, a szállás 320 euró egy hónapra. Ez a lehetőség Groningenben, Hollandia északi részén van. A munka fix, napi 8 óra hétfőtől péntekig. Jövő héten már kezdődne a meló, úgyhogy vasárnap már esedékes a repülés.

Miután mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam, egyből hívtam Gábort. A lehetőség adott volt, és neki is nagyon tetszett. Úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk.

 Az az egy hét, ami nekem a felkészülési idő volt, nyaralással telt. Egy hétig voltam a barátnőimmel a Balatonnál kiengedni a gőzt, így telefonon és interneten intéztem mindent a kiutazással kapcsolatban. Az első dolgom volt a szüleimet felhívni, és a főnökasszonyomat tájékoztatni, hogy megpróbáljuk.

 A hír fogadtatása vegyes volt. A barátok és a rokonok nagy része támogatott. A legnagyobb harcot az Anyukámmal vívtam, de végül ő is elfogadta a döntésünket, és bár nem nyugodt szívvel, de elengedett.

 A felkészülési hét alatt történtek gyanús dolgok az OTTO részéről, de a lelkesedésünk töretlen volt: elvakított minket.

A hétfői telefonálástól az indulásig 3X változtattak helyet és munkát: egyik nap Groningenbe, másik nap Weeze-be, harmadik nap Venraybe volt a munkánk. Csak az utolsó napokban, indulás előtt fakadtam ki Gábornak, hogy valami itt nem lesz kóser… Gábor nyugodtsága aztán valahogy rám ragadt. Úgy éreztem, nincs veszíteni valónk és ha együtt vagyunk, mindent megoldunk.

 Az indulás előtt még el kellett mennünk a budapesti irodába lefixálni a részleteket. Felvettek minden adatot az utunkkal kapcsolatban, reptéri transzfert ígértek este 6 órára, mire landol a gépünk Hollandiában. A hölgy biztosított minket, hogy minden oké lesz. A kezünkbe nyomott egy rakás papírt tele telefonszámokkal. Ha baj van, ezeket hívjuk.

Ekkor még mindig nem volt biztos az, hogy hol lesz a szállásunk és a munkánk.

A sok bizonytalanság nagyon idegesített. Nem tudtam elképzelni, hogy Gábor hogy a fenébe lehet nyugodt, amikor még mindig nem tudtuk, hogy hol fogunk lakni és mi lesz munkánk.

Hatalmas erőfeszítés kellett hozzá, hogy az idegességemet leplezzem Anyukám előtt. Ő mindig a legrosszabbra is gondol. Ebben az esetben pedig – tudva, hogy elveszíti a lányát – természetesen csak a legrosszabb esetre gondolt.

„NEM LESZ BAJ!” – mondogattam neki, de ezzel magamat is próbáltam nyugtatni.

A repjegy meg van véve, a cuccom össze van pakolva. Most már nincs visszaút.

Megyünk.